Kiss Yudit írása a nemrég elhunyt Bródy Andrásról

Egy játékos próféta halálára

Bródy Andrást valamikor a rendszerváltás környékén ismertem meg személyesen. Egyik tanulmánya kapcsán kerestem fel, amelyet jó tíz évvel azelőtt írt. A nevét persze ismertem, így némi elfogódottsággal kopogtattam be a Közgazdasági Kutató Budaörsi úti toronyházában lévő irodájába.

Az elfogódottság pillanatok alatt szertefoszlott: a komoly, szigorú tudós helyett egy ragyogó kék szemű, szép szál embert találtam az íróasztal mögött, aki sziporkázva értekezett a latin klasszikusokról vagy a legújabb politikai manőverekről, egy szempillantás alatt átlátta, hol van egy gondolatmenet gyenge pontja, és nagy kedvvel próbálta ki legújabb elméleteit alkalmi látogatóin. Elkáprázva hallgattam. Ettől a látogatástól kezdve valahányszor hazajöttem különféle külföldi székhelyeimről, nem mulasztottam el egy alkalmat sem, hogy felkeressem, és megvitassam vele, min dolgozik, és mit gondol a világ és az ország ügyeiről.

Bródyval csodálatos volt beszélgetni. Óriási tudása és kristálytiszta szelleme rendkívüli közvetlenséggel és életvidámsággal párosult. Szeretett élni. A túlélést fiatalon megtanulta, az idő tájt, amikor első házasságkötésére menyasszonya és ő is sárga csillaggal a mellén érkezett, és később is, amikor megértette, hogy a régi romjain olyan szép, új világ épül, amelyben azért kell távoznia a könyvkiadásból, mert a kispolgári Micimackót merészelte védelmezni, és a Sztálin elvtárs születésnapjára megjelentetett fotóalbumot fás papírra nyomtatta. Ha valahonnan kiszorították, mindig kitalált valami újat. De nemcsak túlélni akart, élni szeretett: olvasni, gondolkodni, megismerni, beszélgetni, játszani, szerette a nőket, szerette a Rigó Jancsit, meg tudott könnyezni egy Bach-művet, bele tudott merülni az Antigoné elemzésébe ugyanúgy, mint a legújabb Nádas Péter-írásba.

A Budaörsi úti dolgozószoba ajtaján folyton benyitottak: kollégák, ismerősök, ismeretlenek, mindig bejött valaki, hogy tanácsot kérjen, előadja, hol akadt meg egy problémával, vagy ellenőrizze, jól idézett-e valami obskúrus szerzőt. Bródy rengeteget tudott, és a tudását szívesen osztotta meg. Miközben türelmesen végigvártam, hogy felsorolja a feltétlenül elolvasandó műveket, vagy rámutasson egy fejtegetés hiányzó láncszemére, eszembe jutott, hogy a közgazdászoknál be lehetne vezetni egy Bródy-számot. Erdős Pál, a zseniális matematikus olyan bőkezűen és önzetlenül osztogatta a gondolatait, hogy tisztelői bevezették az Erdős-számot, annak jelzésére: ki dolgozott vele, ki fejtette ki egy-egy odavetett ötletét, ki dolgozott egy közvetlen tanítványával. Bródynak idehaza nem voltak tanítványai a szó szoros értelmében, mert bár többször, több helyre is hívták tanítani, nem kapott egyetemi katedrát, de szellemi sugárzásából sokan részesültek.

A nyolcvanas évek elején, amikor egyetemre jártam, Marxot is és a polgári közgazdaságtan művelőit is kivonatolva és ideológiába csomagolva tálalták, és a hazai közgazdaságtan három kiemelkedő alakja – Jánossy Ferenc, Bródy és Kornai – által írt műveket is próbálták a lehető legtávolabb tartani tőlünk. Tulajdonképpen szerencsés nemzedék vagyunk, mert volt mit elzárni előlünk, de a cenzúra már nem volt olyan erős, hogy ne juthassunk hozzá ezekhez a művekhez, és ne merülhessünk bele nyakig nemcsak a tiltott gyümölcs, hanem a ritka szellemi teljesítmények élvezetébe. Bródy értette Marxot és a polgári gondolkodók színe-javát is; természetes hidat képezett a két gondolkodási rendszer között.

A három magyar közgazdász – és persze a köpönyegükből előbújt csapat – világítótorony volt számunkra: hozzásegítettek, hogy átlássuk, miként működik az a rendszer, amelyben élünk, és miként lehetne túllépni rajta. Ráadásul tisztában voltak azzal is, mi az írástudók el nem évülő felelőssége: átadni a tudást, és kijelölni az értékeket, amelyek mentén haladni érdemes. Akkor is, ha senki sem figyel oda. Jánossy korán meghalt, Kornai egy idő után világhíresség lett, Bródyra egyre kevésbé figyeltek oda.

Jól tudta, hogy volt mire szerénynek lennie, de kuncogva mesélte, hogy a különféle kórházakban, ahol életének utolsó tíz évéből elég sokat töltött, a Bródy János papájaként tartják számon, nem egyik legkiválóbb tudósunkként. Soha nem volt elég ambiciózus ahhoz, hogy fényes pozíciókat verekedjen ki magának, de nem ez érdekelte: azt akarta megérteni, hogy milyen törvények irányítják gazdasági és emberi mozgásainkat. Bejárta az egész világot, kutatott, tanított, a szakma legjobbjaival dolgozott egyenrangú társként, mégis mindig hazatért; makacsul hitt abban, hogy itt van dolga.

Egy olyan országban, amelyik képes megbecsülni a nemzeti kincseit, különösen a legdrágábbat, a kiművelt emberfőt, Bródy körülrajongott, mértékadó értelmiségi lett volna, akinek a szavára sokan odafigyelnek. Nemcsak a szakmabeliek, és nemcsak azok, akik egyetértenek vele, hanem mindenki, aki szeret gondolkodni, és becsüli az igényes érvelést. Ritka éleslátással és távolságtartással volt képes értelmezni egyre kuszább világunkat. A 2008-ben kezdődött gazdasági összeomlást és várható újabb hullámait ugyanúgy megjósolta, mint a 2010-es magyar választások katasztrofális következményeit. Egy darabig írta falrahánytborsó-írásait az ÉS-nek, aztán – azt hiszem – belefáradt a prófétaságba.

Miután a Budaörsi útról visszavonult, látogatóinak száma fokozatosan megcsappant. Az utolsó években, a Vörösmarty téri, könyvekkel telezsúfolt lakásban ücsörögve, néha eszembe jutott, hogy kiváltságos vagyok, amikor egyedül hallgatom szárnyaló fejtegetéseit. Tudtam persze, hogy számos egykori munka-, szerző-, eszme- és sorstársa rendszeresen felkereste évtizedek múltán is, távoli földrészekről is – ők is tudták, hogy ritka ajándékban van részük. De jó lett volna ezt az ajándékot minél több emberrel megosztani.

Bródy nemcsak ismerte Erdős Pált, hanem értette is; azok közé a kihalóban lévő reneszánsz emberek közé tartozott, akik egyaránt otthon voltak a természeti és a humán tudományokban, ugyanúgy tudott játszani a termodinamika törvényeivel, mint a közgazdasági egyensúlyelméletekkel, Neumann János mellett József Attilát meg Dantét idézett. Olyan területekkel foglalkozott, amelyeket ma sokan marginálisnak tekintenek – cikluselmélet, input-output elemzés, társadalmi vagyon, újratermelés, egyensúly –, mégis minden írását csak ajánlani tudom a még olvasó közgazdásznövendékeknek. Azt lehet megtanulni belőlük, amit minden társadalomtudósnak tudni kell: kérdezni, gondolkodni, megalapozott válaszokat adni.

Úgy hiszem, a kíváncsiság volt a legerősebb mozgatója. Mindent meg akart érteni. Egyszer azt mondta, egy iskolai színielőadáson Lucifer szerepét osztották rá, és kiválóan magára talált ebben a szerepben, nem annyira mint bukott angyal, hanem mint egy nyugtalan, kételkedő szellem, aki nem éri be a felületes válaszokkal és félmegoldásokkal. Bródy folyton kérdezett, és a kérdéseire igazi válaszokat akart kapni. Még az utolsó kórházi ágyon is, pár hete, amikor azon tűnődött, hogyan lehetne megállítani a pusztító mechanizmust, amely a világ gazdaságait agyonnyomja, hogy aztán az életet a haláltól elválasztó vonalról elmélkedjen, mintha nem az ő életéről és haláláról lett volna szó.

Nagyon fog hiányozni, nemcsak azoknak, akik ismerték és szerették, hanem az országnak is, amely egy rendkívüli gondolkodót veszít el egy olyan időszakban, amikor a józan, értelmes hangokra életbevágó szükség van.